Végtelen mezőkön, buksi bölényekkel, néma hegyek közt. Farkasokkal táncolni, sasokkal szárnyalni, grizzly medvékkel birkózni. Harcosként, örök lelki-békepipával. Totemoszlopnak áldozni. Az elvégzett feladatok skalpjai ott pihennek az öveken. Nem tudni egy másik, egy zavaros világ megannyi bajáról, kínjáról. Csak lenni tiszta légben, magányos lovas. Díszbe öltözött harcos. Lobogó hajjal, nap felé fordított arccal. Szabadon. Enni, inni, élni. Mérgek nélküli élet. Sandaság, balítélet nélküli, hússal-vérrel írt élet. Kevesebb dörgedelmes szóval, de villámló kézzel. Megszületsz, vadászol, harcolsz, és vár az Örök Vadászmező, Nagy Manitouval.
Kell ennél több? Mégis, kinevet a tüzes vízzel hype-olt világ. Sose törődj vele. Sápadt arcú kutyák ők. Az élet, amit élnek nem élet. Wigwamjaik, olcsó, üres hodályok csupán. Nem ismerik az igazi fényt, nem értik a folyók szavát, madarak énekét. Álságos minden, amivel körülveszik magukat. Megvezetett lét, kacatokkal, depresszióval.
Egyetlen reményük, hogy egyszer talán megpróbálnak visszatérni a természethez. Abba a világba, ahol minden egyértelműen az, ami. És az nem csak hasonlít valamire, de igazi. Ahol a hús szárított és nem adalékanyagokból kevert bullshit.
Indián hús. Élet, erő, szabadság.